Szerencsésnek érzem magam, hogy ő lehetett a művészi beszéd tanárom a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Azon kevés tanáraink közé tartozott, aki nem csupán a színházi szakma csínját-bínját szerette volna átadni nekünk, hanem mindennek az emberi részére is igyekezett minket felkészíteni. Ha épp nem volt nyitva az Egyetem – szénszünet miatt – hát meghívta az egész osztályt, hogy otthonában tartsa meg a beszéd óránkat. Ez csak egy példa a sok közül az emberségére és közvetlenségére. Mindig is fontosnak érezte a fiatal pályakezdő színészek támogatását, elég csak a Nagymama-díjra gondolnunk. Szegeden indult a pályája, majd a legendás „kaposvári korszak” egyik vezető színésznője lett és meg sem állt a Nemzet Színésze címig. Reméljük, még sokáig élvezhetjük varázslatos erejét és jelenlétét a színpadon.

Nem esne nehezemre hosszú ideig sorolni, hogy mi mindent tanultam a Tanárnőtől a Színház- és Filmművészeti Egyetem alatt mind szakmailag mind pedig emberileg, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. Most viszont arra lennék kíváncsi, hogy a Tanárnő mit kapott a diákjaitól ezek alatt az évek alatt?
   –   Nézd, rengeteg-rengeteg mindent. Nagyon sok energiát vesz el a tanítás, ha az ember komolyan gondolja. Én kompletten képzeltem el ezt, nem csak szigorúan a szakmára koncentrálva, hanem próbáltam az emberi részéről is szót ejteni és a régi nagyokat is fölemlegetni, megismertetni a színészpalántákkal, hogy kik voltak az elődök. Aztán eljött az a pillanat, amikor elfogyott az erőm, és úgy éreztem, hogy már nem tudok adni nekik, ilyenkor nem érdemes tovább erőltetni, ezért hagytam abba.

Tapasztalt olyat a Tanárnő, hogy egy anyag kapcsán az instrukciója nagyon betalált, és látványosan tetten érhető volt a fejlődés a diáknál?
   –   Igen, ez egy nagyon érzékeny pontja a tanításnak, hogy hogy nyúljon az ember az adott növendékhez. Van, aki azonnal mindent befogad, és mint a bolondóra, csinálja. És van az a típus ˜– akiket én csak rejtőzködőknek nevezek –, aki később jön rá dolgokra. Ők eleinte csak nézik, hogy hogyan is kellene csinálni, aztán amikor saját maguk megtapasztalják, elhiszik, hogy képesek rá és magukévá teszik. Az ilyet is nagyon jó volt látni.

Ez mindig meglepetés volt a Tanárnőnek, hogy kiből jön elő később valami plusz, aminek korábban nyoma sem volt?
   –   Igen, ez a „miből lesz a cserebogár” érzés. Sokan vannak ilyenek. A most gyakorló nagy színészek közt is tudnék mondani ilyen esetet. László Zsolt például, akit sajnos nem tanítottam, csak mint fiatal színészt figyelemmel kísértem, nagyon visszahúzódó volt, aztán egyszer csak kibomlott belőle egy nagy színész. Benne volt a csírája, és sejtettem, hogy több van benne, de ő csak bontogatta a szárnyait a Főiskolán. Aztán van olyan is, aki már a pályája elején berobban, de később elhalványodik. Ez ugyanígy van a felvételiknél is. Mióta bevezették az egy hetes együttélést, sokkal jobban működik a rendszer. Mert van, hogy bejön egy jelölt a felvételire, és egyszerűen leblokkol, nem tudja azt nyújtani, amire képes lenne. Az egy hét alatt viszont kiderül, hogy mi minden van még benne, és hogy amit a felvételin mutatott, az csak egy aprócska darab belőle. Más esetben meg az derül ki, hogy hiába láttunk valakitől egy ragyogó felvételit, az az ő maximuma, nincs benne több.

Érdekes ez, amit a Tanárnő mond, mert amikor nekem volt az Egyetemen ez az együttélés, akkor én annyira el voltam foglalva a jeleneteimmel, hogy magával a felvételi anyaggal el is felejtettem foglalkozni. Aztán a harmadrostán, ahogy letudtam a jelenetemet – azt éreztem, hogy ez most elég jól sikerült –, akkor szépen fogtam magam és kisétáltam a felvételiről, mert teljesen megfeledkeztem róla, hogy ott még nekem verset meg monológot kéne mondanom. Úgyhogy visszahívtak a terembe, hogy lenne itt még egy rosta… én meg ugye át se néztem az anyagomat, de tulajdonképpen ez a készületlenség és az emiatti meglepetés jótékony hatással volt a rostavizsgámra, és végül fel is vettek az Egyetemre. A Tanárnő egyébként mennyire követi figyelemmel a volt növendékeinek a pályáját?
   –   Hát nagyon. A legidősebb növendékeim, akiket még Vámos László tanár úr mellett mint tanársegéd tanítottam beszédre: Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Ónodi Eszter, ők már két és fél évtizede a pályán vannak. Velük sokat dolgoztam együtt, de mindenkit, akit tanítottam, azt valamilyen módon figyelemmel kísérem.

Ha visszaugrunk egy kicsit az időben, a Tanárnő gyerekkorához, vissza tud esetleg emlékezni, hogy mi volt az első színházi élménye?
   –   Először Szegeden voltam színházban, 13-14 éves koromban, egy iskolai kirándulás alkalmával, és a Faust című operát láttuk, szóval rögtön belecsaptam a közepébe. Filmen már láttam korábban operákat, például az Aidát Sophia Lorennel, illetve volt egy orosz Anyegin opera-film, ezeket mind nagyon imádtam. A Faustra sem úgy mentem, hogy nem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, mert otthon volt egy zenetanárnő, aki eljátszotta nekem a főbb „slágereket”, és elmondta a történetet. Azt az előadást bizony ámulva néztem. Először is magát a színházépületet, mert előtte sosem voltam színházban. És hát magáért az előadásért is teljesen oda voltam. Azóta is nagyon kötődöm az operához.

Már akkor eldöntötte a Tanárnő, hogy színésznő lesz?
   –   Én azt már 3-4 éves koromban eldöntöttem. Mióta tudom, hogy ilyen van.

Volt valami elképzelése arról, hogy milyen színésznek lenni?
   –   Volt mozi a faluban, ahol hetente egyszer volt filmvetítés, amire anyám mindig elvitt engem. Tőle kérdeztem, hogy azok kik. Mondta, hogy a színészek. Már akkor mondtam, hogy: na, akkor én az leszek. Annyira világos volt, hogy nekem ezt találta ki az élet.

Akkoriban úgy képzelte el a szakmát, ahogyan később megtapasztalta?
   –   Nem igazán, de azt azért már akkor felfogtam, hogy ez nem egy egyszerű élet, nem fenékig tejfel. Az embert fiatalon, kamaszkorában a csillogás nagyon megfogja és tévútra viszi, aztán később meglátja ennek a másik oldalát is. Így, 77 évesen pedig megtapasztalja az ember, hogy mennyire el tud használódni ezen a pályán.

Testileg vagy lelkileg?
   –   Testileg értem, fizikailag. Lelkileg talán inkább egyre érik az ember. Drága emlékű Pártos Géza színészmesterség tanárom mindig azt mondta, hogy „Drágáim, maguknak élni kell, mert az életükből csinálják a szerepeiket. Ha maguk nem élnek, akkor nincs miből dolgozni.” Mindig azt mondta, hogy rinocéroszbőrt kell növeszteni, de közben olyan érzékenynek maradni, mint egy kisgyerek. Így minden visszapattan rólad, ami ártana, viszont ezer százalékig meg kell tartani a gyerekkori érzékenységet. Ez nem könnyű.

Ha már Pártos Géza szóba került, jól emlékszem, hogy Ő mondta azt a főiskolán a Tanárnőnek, hogy későn fog beérni?
   –   Igen, ő megérezte bennem a karakterszínésznőt, mert bár fiatal lány voltam, mindig én kaptam az osztályból az idősebb szerepeket. Valahogy érettebbnek tűntem, vagy nem tudom. Ha például Rómeó és Júliát játszottunk, akkor én voltam a Dajka, Venczel Vera pedig Júlia. Ez egy kicsit bántott is engem eleinte, de aztán kikerülve a pályára, azért megkaptam én a saját koromhoz illő feladatokat is. Minden életkorban volt szerepem.

Ha a főiskolai évekre gondol a Tanárnő, milyen élmény volt, milyen emlékek vannak róla?
   –   Nagyon szerettem főiskolás lenni.

A tanárok vagy a közösség miatt?
   –   Mind a kettő. A tanárok rendkívüliek voltak, mindenbe belekóstolhattunk, olyanokba is például, mint a vívás, lovaglás, társastánc. Nagyon izgalmas volt, sokrétű.

A Főiskola után milyen élmény volt a fővárosból újra visszakerülni vidékre, Szegedre?
   –   Nagyon hamar befogadott a társulat, gyönyörű szerepeket játszottam, operettől a legkomolyabb darabokig. Rájöttek, hogy tudok énekelni, így fiatal primadonnákat is játszottam, de álltam a sarat.

Ezek szerint Pártos Gézának nem lett igaza, hiszen a Tanárnő már ekkor is, fiatalon is kapott nagy szerepeket.
   –   Ő nem úgy értette, hogy nem kapok fiatalon szerepeket, hanem, hogy ne ijedjek meg, ha a naiva típusú lányok játsszák el helyettem azokat a fiatal szerepeket. Az osztályon belül az világos volt, hogy Venczel Vera nem játszhatja a Dajkát és én mellette Júliát. Emlékszem, volt olyan, hogy egy rendezőhallgatónak a vizsgájában játszottunk, és úgy voltak kiosztva a szerepek, hogy én voltam a cselédlány és az úrnőt a másik, idősebb növendékre osztotta ez a rendezőhallgató, mert az olyan kézenfekvőnek tűnt. Bejött Nádasdy Kálmán, és azt mondja: „Most azonnal cserélje meg a szerepeket, hát felborul a színpad!” Mert annyival erőteljesebb voltam, hogy a cselédlány uralkodott az úrnő helyett. Szóval a szereposztás nagyon fontos, és nem mindig a kézenfekvő a jó.

Az évfolyamukból még hányan vannak a pályán?
   –   Pont most számolgattam, borzasztó, hogy az osztályunkból már csak hárman élünk: rajtam kívül Koltai Robi és Tornyai Magdi, aki már rég abbahagyta a pályát és Kanadában él. Még egy osztálytársunk van, akiről nem tudunk semmit, ő is már rég abbahagyta a pályát. A párhuzamos osztályból él még Császár Angéla, Harsányi Gabi, Esztergályos Cili, Szombathy Gyula, aki szintén letette már a pályát, de abból az osztályból is nagyon sokan meghaltak.

Amikor a Tanárnő pályakezdő volt, volt példaképe, vagy valaki olyan, akire igazán felnézett?
   –   Sok-sok ikon volt. Őrületes nagy színészek voltak: Dajka Margit, Tolnay Klári, Bessenyei, Básti Lajos, ezeket az ember ámulva nézte. Egyszer negyedévesként forgattunk valami filmet, én egy pici szerepet játszottam, és Dajka Margittal meg Tolnay Klárival egy kocsiban hoztak haza, óriási élmény volt.

Aztán sok-sok év múlva Dajka Margittól pont a Tanárnő vette át Bors néni szerepét…
   –   Nagy megtiszteltetés volt, amikor Novák János kitalálta, hogy újítsuk fel a darabot, és én kaptam meg Bors nénit.

Most már hosszabb ideje játssza a Tanárnő, ugye?
   –   27 éve. Margitka harmincszor játszotta, talán még annyiszor sem. Most készült belőle egy film, és ősztől nem is játsszuk már. Bottal, ülve nem ugyanaz, és már a reggeli felkelést is egyre kevésbé bírom.

Picit ugorjunk vissza a kezdetekhez. Három év után átszerződött Szegedről Kaposvárra. Miért döntött így?
   –   Komor Istvánt, aki Szegeden rendező volt, kinevezték Kaposvárra igazgatónak, Zsámbéki Gábort pedig főrendezőnek, akivel mi a Főiskolán évfolyamtársak voltunk, és ők hívtak oda. Azért azt lehetett érezni, hogy Kaposváron kezdődik valami más, valami újféle.

De ezt honnan lehetett tudni?
   –   Egyrészt a két emberből, Zsámbékiból és Komorból, meg azokból is, akiket odahívtak. Az elképzeléseikből, ízlésükből is éreztük, hogy ott valami új dolog készül. Jöttek fiatal rendezők is a Főiskoláról, Ascher Tamásék. Szóval lehetett tudni, hogy ott valami olyan újdonság indul, amiben jó, ha részt vesz az ember. Életem egyik legjobb döntése volt.

Hogyan indult ez a színháztörténeti folyamat?
   –   Nagyon okosan építették fel ezt az egészet, mert először megnyerték a várost. Elkezdtünk gyerekelőadásokat csinálni, majd egy pár év múlva azt vettük észre, hogy akinek gyerekbérlete volt, annak később lett gimnáziumi bérlete, majd ők lettek a felnőtt közönség is. Nekik már világos volt, hogy hova járnak színházba. Még Pestről is jöttek buszokkal, aztán később, amikor Babarczy László lett az igazgató, Pesten az összes előadásunkat bemutattuk egyszer-kétszer. Tévében is közvetítették több, mint húsz produkciónkat. Így ismerte meg az egész ország a kaposvári színházat, mert akkor még nagy figyelemmel kísérték a színházi előadásokat. Az első színházi közvetítés a Naplemente előtt volt, úgyhogy amikor hazajöttem szünnapra Szegedről, az egész lakótelep tudta, hogy ki vagyok.

Mindig várták a hétfő reggelt vagy a vasárnap estét, hogy szünnap legyen és haza lehessen menni?
   –   Ez is egy érdekes dolog, hogy egy csomó vidéken játszó színész várja a szünnapot, mint a Messiást, és akkor ledarálják az életüket kedd reggeltől vasárnap estig, hogy „majd a hétfő Pesten!”. Mi ezt megfordítottuk. A hétfő az csak egy kis mazsola volt a tortán, és mindent belefeccöltünk a „kedd reggeltől a vasárnap estig”-be. És ennek meglett a foganatja.

Milyen volt a közösség? Volt alá-fölérendeltségi viszony színész és rendező között?
   –   Nem volt. A rendezők közt se volt semmiféle rivalizálás. Nagy súlyt fektettek arra, hogy a színészek közt se legyen. Persze volt, aki főszerepeket játszott és volt, aki mellékszerepet, de még így sem tettek köztünk különbséget. Koltai Robinak volt egy vicces mondása, amikor Máté Gábor odakerült: „Na, ez főszereplőszakon végzett.”

Ezek szerint nagyon összetartó volt ez a társaság, mert egy ilyen közösséget nem lehetett volna létrehozni úgy, ha mondjuk a színészek fúrják egymást vagy féltékenykednek.
   –   Nem, nem, persze. Ott rögtön a fejére is koppintottak annak, aki ilyennel próbálkozott, mert a színpadon nem én vagyok, hanem mi vagyunk.

Csak fiatalként türelmetlen az ember.
   –   Hát persze, mindenáron el akarja csaklizni a jelenetet. De azért egy jó színdarabban ellenáll a szöveg, és nem hagyja, hogy az vigye el a tejfölt, akinek más van megírva.

A Tanárnőben is megvolt ez a fajta türelmetlenség?
   –   Bennem nehezen, mert majdnem mindig főszerepeket játszottam. Nem igazán adódott ilyen helyzet. De hogyha esetleg kisebb szerepet kaptam, akkor nem akartam előre tolni magam. Egy jó színész jó dramaturg is, tudja, hogy mik a súlypontok egy előadásban.

Fontos, hogy civilben milyen ember egy színész, vagy csak az számít, hogy ha felmegy a színpadra, akkor ott hogyan dolgozik?
   –   Én annak a híve vagyok, hogy a közönség számára legyen az a lényeg, amit a színpadon lát. Furcsa dolog ez a színészet, mert ismersz valakit civilben, és aztán meglátod a színpadon olyannak, amit addig el sem tudtál volna róla képzelni. Ez a színészet lényege, hogy ott fent mások vagyunk, aztán civilben újra önmagunk. De hát mindenképpen egy őrületes kitartás, kötelességtudat, szorgalom kell a színészethez, de igazából az, hogy milyen ember vagy, nem határozza meg azt, hogy milyen színész leszel. Pálos György, aki nagyon nagy színész volt és csodálatos ember, azt mondta egy riportban, hogy „nagy színész lehet bárki, de igazi művész csak nagy emberből válik”. Ebben azért nyilván van valami. Van különbség színész és művész közt.

Volt olyan pillanat a pályája során, amikor úgy jött le a színpadról, hogy azt érezte: na, ma ez aztán igazán megszólalt?
   –   Volt ilyen, mi ezt úgy hívjuk, hogy: „ma leszállt az Isten”. Ritkán történik meg, de ezt az első pillanatban, ahogy felmegy a függöny, meg lehet érezni. Vannak olyan esték is, amikor egyszerűen nem akar beindulni a dolog és az ember abba a hibába esik, hogy elkezdi erőltetni. Ettől persze még rosszabb lesz az egész. Ilyenkor egyszerűen el kell lazulni és újraszülni, nem pedig azon gondolkozni, hogy tegnap mitől volt olyan jó. Mert akkor az a nagy halál.

Biztosan van olyan estéje a Tanárnőnek is, amikor egyszerűen nincs kedve játszani…
   –   Mostanában minden nap így van. Már elindulni itthonról is kész kaland, legszívesebben pizsamában és melegítőben tölteném az életemet, egy rejtvénnyel meg egy pohár borral a kezemben.

Ilyenkor honnan merít mégis erőt?
   –   Olyan a színész, mint a cirkuszi ló: megfújják a trombitát, te meg elkezdesz táncolni, csinálod, amit kell. Csak az odáig vezető út nehéz.

Még egy témáról szerettem volna megkérdezni a Tanárnőt, ami elég érzékeny pont manapság a szakmában. A magyar színházi élet kettészakadásáról mi a véleménye, vajon ez egy visszafordítható folyamat?

   –   Ez mindig is így volt, csak nem volt ilyen mély az árok, de ez folyamatosan megvolt, hogy a szakma egyik fele így gondolkozott, a másik fele meg amúgy. Ízlések és pofonok. Az, hogy egy-egy helyen ez nagyon élesen elválik, annak megvannak a külső tényezőkből eredő okai, de én azt tapasztalom, hogy amikor ott vagyunk egy éles helyzetben, tettre készen, akkor mindannyian egyet akarunk. Egy igazi jó közösségben tudjuk egymásról, hogy ki hogy gondolkozik, de nem ez van előtérbe helyezve, hanem a munka. A szakmaiság kell, hogy legyen a fő szempont, aztán otthon meg ki-ki gondoljon, amit akar.