„Hiába keresnék rá az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember...”

Emlékszel a legelső színházi élményedre?
   –  Igen. Anyukám a Diótörőre vitt el az Erkel Színházba. Arra emlékszem, hogy egy bordó bársony kötényruhában voltam, és amikor a villamosról leszálltam, akkor felcsippentettem az ujjammal a szoknyámat, és úgy léptem le. Ez az érzés maradt meg bennem. Hogy ez valamiféle ünnep volt számomra. Akkor még persze ezt nem fogalmaztam így meg, de valami olyan élményt kaptam, amitől mintha én magam is légiessé, könnyeddé váltam voltam. A színházat, már ekkor is valami hatalmas játéknak láttam. Valami olyannak, ami boldogsághormont termel.

És annak ellenére, hogy az általános iskolában a színjátszókörben és a gimnáziumban is, rengeteg szerepet eljátszottam, mégis csak a pályaválasztási lap kitöltése elött egy nappal döntöttem el, hogy színésznő szeretnék lenni. Addig ez eszembe sem jutott. Valószínűleg azért, mert számomra ez egy varázslatos játék, nem tekintettem rá hivatásként.

Ez a varázslat tart még?
   –  Mostanában mintha kezdene elmuladozni, pedig a játék öröme nélkül nem szabad játszani. Fontos, hogy megtaláljam a boldogságomat benne. Olyankor az érzelmi atombomba a lelkem közepén kinyílik, és ez segít engem aznap este. Feltölt és felemel. Ha ez nincs, ha bemegyek és már csak a szöveget ismétlem, hogy ne rontsam el, az nagyon rossz.

Van olyan konkrét emléked, amikor ilyen öröm-érzésed volt?
   –  Az jut most elsőre eszembe, amikor egyszer Bodrogi Gyula rendezett egy előadásban a József Attila Színházban, és egy szerelmi jelenet próbáján a partneremmel összeért az arcunk. És akkor Gyula valami olyasmit mondott, hogy: „érezd meg a bőre finomságát, a melegséget, az illatát.” Szóval arról beszélt, hogy nem csupán a szöveg létezik, hanem nagyon izgalmas játék, hogy mi történik két szó vagy mondat között. Ezek azok a pillanatok, amik az ember színészi életét csodával töltik fel.

Vagy amikor Iglódi Istvánnal próbáltuk a Sok hűhó semmiért darabot, szintén a József Attila Színházban. És az előadás úgy kezdődött, hogy felment a függöny, én pedig ott ültem Beatriceként, és még mielőtt bármit mondtam volna, lecsaptam egy legyet légycsapóval. Egy picike pillanat, de rengeteget elmond a szereplőről. Ezek nekem olyan csodák, amiket nagyon szeretek megélni.

Mi az, ami számodra leginkább fontos a színházban?
   –  A játék mellett talán a társulati lét, a közösség.  De nem az, amikor egymástól függetlenül, csak úgy ott vannak az emberek. Hanem amikor tényleg közünk van egymáshoz. Amikor együtt gondolkodás van, közös kutakodások, keresgélések a próbákon, ötletelések, beszélgetések. A premierrel nem ér véget egy szerep útja, utána még fejlődik, növekszik, mozgolódik, kis hajtásai lesznek, és egyre többet tud adni. De erre oda kell figyelni, ezt közösen kell gondozni.

Mit nem szeretsz a színházban?
   –  Azt hiszem, ami a csodája, az a drámája is: a múlékonyság. Hogy csak jelenidőben létezik. Vannak olyan előadások, amiket nagyon sajnálok, hogy már nem maradt belőlük semmi. Például a Szerelmeim című olasz darab – amit Monica Vittinek írtak –, amiben élő zenekarral még egy kicsit szaxofonozni is megtanultam, meg görkorcsolyázni, amit délutánonként gyakoroltam. Sajnos ez már nem visszanézhető. Pár színházi felvétel készült természetesen, de az nem adja vissza azt a pillanatot.

Meg tudod fogalmazni, hogy hozzád milyen műfaj, mely feladatok állnak közel?
   –  Ez inkább a közegtől függ, nem a feladattól. A József Attila Színházban nagyon jó éveim voltak, jó társaságban kaptam, jó feladatokat. A Művész Színházban például elvesztettem önmagamat. Talán attól, hogy olyan magasra tették a lécet. Hatalmas művészek mellé hívtak: Garas, Darvas, Törőcsik, Taub János stb. Itt engem a megfelelni akarás teljesen lebénított. Olyan helyzetekbe kerültem, amikben nem mertem önmagam lenni. Mindig át kellett ott törni valami olyat, amiben én nem igazán éreztem magamat biztonságban.

Delilát játszani egy nyári szabadtéri színpadon, ahol éreztem, hogy nekem szól valóban a siker, az egész más érzés volt számomra. Felemelő és megnyugtató.

Vagy később az Új Színházban, ahol ismét olyan közvetlen emberi közeg volt, hogy újra tudtam jól működni. Ott jó volt dolgozni, mert együtt voltunk. De aztán szétspriccelt az egész. És azóta nincs megállás.

De közben persze én az a fajta ember vagyok, aki mindenben próbálok megtalálni valami számomra fontos dolgot, pillanatot, amiért csinálom. Például egy nehéz próbafolyamat után,  azon kaptam magam, hogy egyszer csak egy jelenetben a nézők szemébe kellett néznem. Nekem, aki rettegtem ettől mindig is. És akkor, ott megcsináltam és megtaláltam, és sikerült valóban hozzájuk beszélnem. Ez nagyon jó érzés volt.

Hogyan hat a színházi életed a civil létezésedre?
   –  Rosszul esik, amikor nem dolgozom. Persze igazságtalan vagyok kicsit, mert azért az sem mindegy számomra, hogy miben dolgozom. Most nemrég is visszaadtam két szerepet, mert nem találtam számomra érdekesnek. Sok hasonló feladatot kaptam már, és engem, ami megvolt, az már nem foglalkoztat. Új kihívásokra vágyom mindig. Viszont ha nem vagy egy ideig színpadon, hamar ki lehet jönni a gyakorlatból, ez nagy veszély. A folyamatos színpadon levés ad egyfajta rutint, amiből már tud az ember gazdálkodni.

Most hogy állsz a színházzal?
   –  A társulati lét hiányzik, de ennek is van előnye, mert sokféle irányban kalandozhatok. Most már inkább egy-egy új izgalmas feladat vonz, olyan terepek, ahol még nem jártam.

Nézőként is elsősorban a kísérleti előadásokat nézem, a függetleneket, a fiatalokat, akik valami másfélét csinálnak, újat, izgalmasat. Amikor valami jót látok, mindig fel is támad bennem valami új tűz, lelkesedés a színház iránt. És a nézőknek is nagyon tudok örülni. Amikor színházba megyek, látom, hogy mennyi embernek fontos még, és hogy teltházak vannak és szeretik.

A lányod pályájával kapcsolatban, hogy érzel? Mennyire látod pozitívan a jövőjét színésznőként?
   –  Ha most kezdené a pályáját, talán lebeszélném, de nagyon örülök, hogy ő ilyen harcos, és vannak lehetőségei. Régebben azt mondtam volna, hogy menjen el vidékre játszani, de ma talán könnyebb Budapesten helyzetbe kerülni. Itt tudsz szinkronba, rádióba menni. Castingokra járni is egyszerűbb. Persze ennek is van nehézsége. Nem olyan könnyű fókuszálni. Nincs idő arra, hogy mint egy kagylóban a gyöngyöt, hagyj megszületni egy szerepet. Ahogy mondani szoktam neki, mi még fekete-fehérben dolgoztunk, most meg olyan színes minden. Azért kívánom Katának, hogy ilyen fekete-fehér élménye is legyen.

El tudsz képzelni olyan jövőt, amiben már nem lesz színház?
   –  Szerintem olyan nem létezhet, hiszen a színház maga a varázslat. Jöhet a mesterséges intelligencia vagy bármi, de a színházi élményt semmi nem pótolhatja. Amit te ott élőben átélsz egy történetben, azt az érzést, azokat gondolatokat máshonnan nem kaphatod meg. Ezt nem lehet kiiktatni.