Huszonöt évvel ezelőtt sok mindent nem sejtettünk.

Nem is álmodtunk volna arról, ami ma az életünk része.

A magyar ember vasárnaponként a sarokra járt le telefonálni, alázattal elfogadta, ha éveket kellett várnia egy készülékre, és tisztában volt azzal, hogy ha beszélni akar szeretteivel, ahhoz áldozatokat kell hoznia.

Huszonöt éve az ikervonalak kora virágzott, a viharvert, ragacsos telefonkönyvekkel felszerelt, aprópénzgyilkos (nyáron szauna, télen jégverem) utcai fülkék egyeduralmának idejét éltük, és mindannyian irigyeltük az amerikai filmek elkényeztetett szereplőit, akik anélkül tárcsáznak készülékeiken, hogy előtte belehallgattak volna a kagylóba: van-e vonal.

Mert nálunk nem volt. A magyar emberek nagy részének elérhetetlen volt a telefon.

Ezzel szemben a Nemzeti Hírközlési Hatóság kiadványai szerint míg 1999 elején még csak 1,1 millió előfizetést tartottak nyilván az országban, 2002-re ez már 5,4 millióra növekedett, és 2005 novemberére 9,14 millió boldog előfizető országává váltunk.  Ez a szám mára körülbelül 12 millióra duzzadt, ami pedig azt jelenti, hogy 100 lakosra körülbelül 120 előfizetés jut - azaz számtanilag tízből tizenkét embernek van telefonja - csecsemőket is beleértve. Egy átlagos előfizetőnek tehát legalább két készülék lapul a zsebében - de inkább három.

A magyar embernek van céges és magántelefonja, van okostelefonja, van beépített fényképezőgépe, zenelejátszója, ébresztőórája, zseblámpája, navigációs rendszere, szótára és golfpályája. Levelet ír vele, kártyázik rajta, szöveget rögzít, valutát vált, szótáraz, és beszél, beszél, beszél, beszél... 

A nyelvünkbe új szavak és kifejezések kerültek be, és az esemes, a percdíj, a hangpostafiók, a billentyűzár, a hűségnyilatkozat, a díjcsomag, a feltöltőkártya, és puk-kód egyszerű,hétköznapi dolgok immár.

Rezgőre tudjuk magunkat állítani, van csengetési azonosítónk és szolgáltatónk, vannak nem fogadott hívásaink, ki-be rakosgatjuk a szimkártyánk, és egyre többen használunk hedszetet.

Le tudunk merülni és rendelkezünk térerővel, ami gyakran megy el.

Megváltozott a kommunikáció, amióta nincs zsinór a telefon végén - és megváltoztunk mi is. Hangosan beszélünk a markunkon keresztül egy másik emberhez, aki ugyan tőlünk kilométerekre teszi ugyanezt - mi mégis, egy képzeletbeli közös térben együtt vagyunk vele.

És megsértődünk, ha nem hívnak minket vissza, türelmetlenek vagyunk, ha a másik nem hallja, ha a készüléke csörömpöl, és a rendőrséggel kerestetjük azt, aki váratlanul elérhetetlenné válik kétnapra.



Hiába is tiltakozunk: az egész életünkért felel már a maroknyi szerkezet. Ha megcsörren, képesek vagyunk kiugrani a fürdőkádból miatta- vagy egyenesen bevisszük magunkkal zuhany alá is, hosszan tárgyaljuk gyomorbetegségünket a villamoson, vadidegenek között szakítunk, és vallunk szerelmet, nevelünk gyereket és rendelünk extra sajtot a pizzára. Nem tudjuk kívülről édesanyánk telefonszámát, sőt, senkit nem tudunk már elérni a mobiltelefonunk nélkül, ha pedig a kis készülék elromlik, kétségbeesünk.

Végérvényesen, és tagadhatatlanul összenőttünk a kis agresszív géppel - amelynek jövőjét ugyanúgy nem sejtjük ma, 2009-ben, mint ahogy 1984-ben sem hittük volna el, hogy egyszer egy mező közepén a fa alatt ülve, egy szál magunkban - mégsem leszünk egészen egyedül.