Bessenyei Zsófia emlékére    II.

   Győrből érkezett a társulathoz. Láthattuk már Szomory Dezső darabjában: Hagyd a nagypapát! Szabóky Zsigmond Rafael, majd  Örkény Tótékjának Mariskájaként, amikor eljött 1995-ban Tennessee Williams: A vágy villamosának bemutatója.

 

Ezt írtam akkor róla a Heves Megyei Napban: "... Nincs pillanat, amikor lazítani lehetne, koncent­rálni kell rá, nehogy elsza­lasszunk valami gyönyörűt. ...  Kendőzetlenül, egyetlen hamis pillanat nélkül adta át magát szerepének és a közön­ségnek. Különösen fe­lejthetetlen az utolsó percek űzött tekintete, amelyben Blanche egész addigi és jövőbeli életének szintézise volt benne." Mindig nagy várakozással figyeltem, s szerettem akár tragikus, akár komikus (például: A montmartre-i ibolyában) szerepeiben. Szerettem. Akkor is, amikor évekkel később már betegen nem érezte magát olyan biztonságban a színpadon, mint addig. Drukkoltam neki.
  Színpadon kívülről két epizódot szeretnék elmesélni személyes emlékeimből, hogy érzékeltessem milyen is volt ő. Az egyik előadásra elvittem az osztályomat – gyakran mentünk gyerekekkel – és megbeszéltük, hogy utána találkozhatnak a szereplőkkel. Pár nappal azelőtt volt egy botrány, amikor a szintén ifjú közönség annyira nem figyelt és annyira zavarta az előadást, hogy az le is állt. Azt azóta sem értem, hol voltak, mit csináltak ezalatt a pedagógus kollégák... A beszélgetésen szinte mindenki ott volt, aki benne volt a darabban, kedvesek és közvetlenek voltak. (Ez egyébként a többi hasonló alkalommal is mindig így történt, hálás is vagyok érte a mai napig.) A végén Zsófia megköszönte a gyerekeknek, hogy az előadást olyan fegyelmezetten és őszinte érdeklődéssel követték és "nem alázták meg a színészeket" olyan magatartással, amit nemrég el kellett viselniük. A művész, akit áhítattal néztek még az előbb a színpadon, most nekik mondott köszönetet egyszerűen, természetesen. Másik emlékem egy szál rózsához fűződik. Ezt akkor vittem neki, amikor már kezdődött az említett bizonytalanabb időszak. Hitetlenkedve kérdezgette: "Nekem? Tényleg nekem?". Megfogta a kezem és megsimogatta köszönetképpen. "Látjátok, mit kaptam?" - kérdezte a közelünkben állóktól. Előttem van az öröm a szemében.



Évadnyító után...  Sata Árpád, Tatár Gabi, Bessenyei Zsófia

  Amikor meghalt, a színház honlapja méltatlanul hetekig nem reagált erre, fényképe is gyászkeret nélkül szerepelt tovább a társulati tagok között…  
   Tudom, hogy sokan szerették és tisztelték!

A Bessenyei Zsófiára történő emlékezés II. része a blog egy korábbi írásának átemelése a sorozatba (a 2011-es év írásai közül töröltem). Az első megjelenés idején a következő hozzászólások születtek:

- Nagyon szerettem őt. Bajcsi Beáta
- Nagyon sajnálom, hogy elment. Jó barátok voltunk. Nyugodjon
  békében! Bajcsi Lajos
- A vágy villamosa... Ha tehettük, ámulattal néztük a takarásból,
  mi, akkori "kiscsikók"... nagyon szerettük őt! Varró Emese
- Kétszer játszottunk testvért. Hagyd a nagypapát és A vágy
  villamosa. Azóta hívott tesónak. Remek színésznő és egy nagy
  szív. Sajnos, csak volt... Dimanopulu Afrodité
- Arany gyerek volt... 1980-ban játszottunk együtt először, a
  Kedves csirkefogók című Steinbeck regényből készült
  musicalben, a Csirkefogókban. Szatmári György