a meséről

A mese fontos. Minden nép mesél gyermekeinek, este, napközben, alvás előtt, munka közti szünetekben. Fon- tos a közösségnek, hisz olyan tapasztalatokat oszt meg a kicsikkel, nagyokkal, hallgatókkal, amik segítségével az emberek bölcsebbek, okosabbak lehetnek, utat mu- tathatnak az élet kisebb-nagyobb buktatóin keresztül. Persze csak ha elég bátrak figyelmesen hallgatni, és magukat a megfelelő meseszereplő helyébe képzelni. A jó meséből minden korosztály a maga tanulságát szűr- heti le, a gyereket megtanítja félelmeinek kezelésére, a nagyobbat emberségre okíthatja. Vannak vándormo- tívumok, amiket majd' minden nép mesél, és vannak egyedi, csak egy adott népcsoportra jellemzőek - bele- szövik életük történeteit, megpróbáltatásait meséikbe. Egy dologban azonban közösek: minden mese - még az állattörténetek is - az emberről szólnak, a bukdá-

csolásáról, arról, hogy hogyan él, élhetne, hogy kellene élhetőbbé tennie saját és a közössége életét. Ezért is oly fontos, hogy gyermekeink minél előbb, és minél többet találkozzanak a mesékkel.

a rendező

„Idén karácsonykor elég nagynak találtuk a gyermekeinket már arra, hogy egy olyan társasjátékot kapjanak, amit közösen játszhatunk. Nagy örömmel választottuk a legmegfelelőbbet: Ki vagyok én? Mesehősök bőrébe bújhattunk! Tudják, az a játék, amikor egy mesehőst ábrázoló kártyát teszünk a homlokunkra, és okos eldöntendő kérdésekkel kell kitalálnunk, hogy kik is vagyunk. Határtalan izgalommal bontottuk ki a csomagot szenteste. Tán nagyobb volt az izgalmunk nekünk, felnőtteknek, mint a gyerekeinknek - némileg még nehezteltünk is rájuk ezért.

Aztán amikor előkerültek a kártyák, sorbatettük félre őket. Kígyókirály? Rongyoska? Szamárbőr királyfi? Gyík lajtorjával? Igen, igen, rémlenek, de hogy is volt ez pontosan? Az esténk szerencsére megmenekült, némi Csipkerózsika és egy váratlanul előkerült Hófehérke kártya jótékonyan álcázta tovább megtépázott szülői önbecsülésünket, vagy csak egyszerűen épp időben lett érdekesebb a következő ajándékcsomag. Akkor gondoltam először arra, ha még valaha lehetőségem akad rendezni, mesékkel szeretnék foglalkozni. Népmesékkel. Népek meséivel. Olyanokkal, amiket ritkán mesélünk, mégis, a bennük rejtező tanulság, emberség, humor, bölcsesség, életöröm csak okulására válhat kicsinek-nagynak, vagy csak úgy elpakolható olyan időkre, amikor minden olyan szürke, és pont akkor kell megérteni a személyes üzenetét. Egyszóval útravalóul, batyuba, amikorra kell."

(Váradi R. Szabolcs)

Részlet a darabból:

De Jankó egyszercsak már úgy érezte, hogy eleget voltak már ott, és tovább kéne állni, haza kéne már menni. Meg hiába volt meg a két varázstárgy, - mert hisz azok voltak, bizony -, még mindig nem volt meg neki a gyémánpatkó, ami végül hazavezeti. Így hát madárrá változtak, aranytollú madárrá, és elindultak hazafelé.

Madár vagyok madár lettem

napot, szelet csipegettem

ha nem akad, nincs keserem

szállok, mikor szállni kedvem

Napba nézek, napot látok

egy csillagra rátalálok.

ha nem akad, odább állok,

mikor kedvem, tovább szállok.

Szálltak, csak szálltak. Országok világok felett. Ha megéheztek, csippentetek egyet a napból, ha meg megszomjaztak, kortyoltak a szélből. Mígnem egyszer leszálltak az emberek közé. Sose láttak még ilyen szépet, És amikor meg rázendítettek, minden ember őket akarta. Etették, itatták őket, simogatták a puha aranytollukat, csakhogy énekeljenek nekik. Császárok, királyok udvarába beröppenhettek, amikor csak kedvük tartotta. Történt egyszer, hogy túl közel repültek a naphoz, hát bizony az addig szép arany tolluk szép barna lett. Őket nem zavarta, sőt tán még örültek is neki, hiszen így még közelebb repülhettek a naphoz. Ám az emberek már nem szerették őket. Hiába énekeltek ugyanolyan szépen, mint annakelőtte, az aranytoll, az mégiscsak aranytoll. Így aztán nem volt mit tenni, vándormadarakká váltak. Nappal röpültek, éjjel leszálltak. Néha addig maradtak, amíg a csősz el nem kergette őket. Akkor aztán újból felröppentek, nekieredtek. Ha fáztak, fellegekkel takaróztak. Így érkeztek el hazáig. Ott leszálltak, és újra emberré válltak. De már nem voltak királyok és királynék – szegények voltak, a bőrük barna volt, csak a hangjuk emlékeztette őket a hajdanvolt aranytollú madarakra.

Azt ettek, amit találtak. Magokat, néha, ha az emberek ráismertek az egykor volt madarakra, és megénekeltették őket, cserébe dobtak nekik falatokat. Ha meg semmi nem akadt, akkor vártak arra, amit a természet ad nekik. Most se volt másképp.