Szofi, aki kiskora óta minden megmászhatót megmászott, most sem húzódozott sokáig, bár a föld alatti sötétség egyáltalán nem volt vonzó. Boldizsár megvárta, míg Szofi leért, lenézett utána a mélybe, aztán a kút fölött repkedő Nefelére nézett, és határozottan kijelentette:

– Én nem mászom le oda. Nem kényszeríthetsz rá, hogy lemásszam.

– Nem is kényszerítelek. Csak kérlek.

– Hiába. Nem megyek. Megvárlak benneteket itt, a kútnál.

– Hát jó. Ezek szerint azt akarod, hogy a cseréptündéredet elpusztítsák a morcok...

Részlet Scheer Katalinnak a készülő kaposvári előadás alkotóihoz írt leveléből:

"A mese olyan, mint a szél: átjár, megtisztít, felkavar. A mese gyógyszer. Hatékonyabb bármelyik multivitamin tablettánál. Napi egy adag mese garantáltan felszívódik a lélekben. Immunerősítő hatása egy életen át kitart. És hogy a lényeget el ne felejtsem: a mese nem mese. A mese színtiszta valóság. Folyton folyvást önmagunkkal szembesít. Mostohák, lusta lányok, kitett gyerekek, elkényeztetett királylányok, féltékeny fivérek, a sárkánnyal folytatott küzdelemben elbukó királyfiak, nagyravágyó parasztasszonyok, menyüket elüldöző királynők, menyasszonyukat fel nem ismerő vőlegények: ezek vagyunk mi. Minden nap újra kezdjük, és minden nap elbukunk. Vagy meg se próbáljuk, inkább elalszunk száz évre, vagy kővé válunk, vagy hagyjuk, hogy elraboljon a sárkány. A mese nem áltat minket. Nem állítja, hogy könnyű élni. Mindössze arra biztat, hogy legyünk bátrak. Merjünk élni. Merjük használni az eszünket vagy a megérzéseinket, mikor melyikre van szükség. Ne hódoljunk be az erősebbnek, a tekintélyesebbnek, a gazdagabbnak, az okosabbnak. Tapasztaljuk meg a saját bőrünkön, mi a helyes, mi a jó."