Katalin, a makrancos hölgy, Baptistának, egy gazdag páduai úrnak idősebbik lánya. Olyan fékezhetetlen szellemű, olyan vad és indulatos, kotnyeles és csípős nyelvű hölgy, hogy egész Páduában nem ismerik más néven, csak Makrancos Katának. Valójában lehetetlen az, hogy valaha is akadjon olyan úriember, aki feleségül merje venni ezt a lányt. Azonban, egy Petruchio nevű nemesember érkezik Páduába azzal a céllal, hogy feleséget keressen: az ő bátorságát nem vették el a Kata indulatáról szóló hírek, s amikor hallja, milyen gazdag és csinos lány, elhatározza, hogy feleségül veszi ezt a hírhedt hárpiát, s majd szende, kezes asszonnyá zabolázzaĽ

\"Petruchio az agymosás legmodernebb technikájával átprogramozza Katalin személyiségét: a kegyetlenség legújabb színháza sem mutat ennél szadisztikusabb attrakciót. A módszerek egyébként ősprimitívek: egyfelől testi gyötrelmekkel (éheztetéssel, kifárasztással) kell a megsemmisítendő személyre hatni, másfelől lelki frusztrációval, jószándékot színlelve.

Állatokat idomítanak így. Felháborodjunk? Szegény Katalin: egy lázálom a nászéjszakája! Vagy fellelkesüljünk? Bravó, Petruchio: talán mégsem elérhetetlen a patriarchális háziboldogság! Megbocsássanak a hölgyek: egyszerűen csak kacagunk, érzéketlenül és sokat tudóan. Mert a shakespeare-i bohózat (mintegy tudat alatt) azt is tudatja velünk, amiről a műfaj törvényei szerint nem tudhat. Hogy a gyöngéd érzelmek is belejátszanak, mégpedig egyetértően a durva játékba.

Úgy értsük, hogy Katalin és Petruchio a megpróbáltatások éjszakáján egymásba szeret? Úgy bizony: ha össze nem szerelmesedtek már az első pillanatban. A bohózat csapdát takar. És ebbe a kelepcébe, amit közönségesen házasságnak nevezünk, ketten esnek bele. Petruchio, a fenegyerek megnyeri a fogadást, és ezzel meg van fogva, el van veszve. Felnőtt: viheti ágyba az asszonyát, aki - mert érett, igazi nő - éppen annyira a tulajdona, mint amennyire a végzete.\" (Géher István)
Margaret Tulloca grafikája