William Nicholson angol író művének, a Visszavonulásnak a színpadi változatát 2003-ban mutatták be a New York-i Broadwayn sztárszereposztással, John Lithgow és Eileen Atkins alakította az elhidegült házaspárt, fiukat pedig Ben Chaplin. Az előadást rögtön három Tony-díjra jelölték, köztük a legjobb színdarab kategóriában.

A szerző a szülei válásának tragédiáját dolgozta fel, és ettől lesz megrendítően őszinte és fájdalmasan szomorú ez a széthullástörténet. A Visszavonulás súlyos kérdéseket feszeget: hogyan szólhat egy kapcsolat a túlélésről, a kölcsönös tisztelet képes-e megmenteni egy zátonyra futott házasságot, érdemes-e új életet kezdeni ötven fölött. A darabot most a Rózsavölgyi Szalonban mutatták be Valló Péter rendezésében.

Alice (Söptei Andrea) és Edward (Rátóti Zoltán) több mint harminc éve házasok, az életük rutinszerűen működik, békés unalomban élnek egymás mellett. Egyetlen fiuk, Jamie (Porogi Ádám) már a maga útját járja, magányosan, szerelem nélkül. Pont úgy, ahogy szülei, akik között rég elmúlt a szenvedély, nincsenek mély érzések, csak a megszokott játékszabályok. Házasságuk épp akkora kudarc, mint Napóleon oroszországi hadjáratának kétségbeesett visszavonulása, amit a férj oly sokat emleget.

Valahol legbelül mindketten tudják, hogy a házasságuknak vége, de sokáig nem hajlandók szembesülni az igazsággal. Alice halogatni próbál, hazudik másnak és magának is, Edward pedig tiszteletből, megszokásból van még együtt azzal a nővel, akiért fiatalon rajongott. De ez már rég elmúlt: az önhitt nő hosszú évek óta szekálja, minden egyes nap azzal szembesíti a férjét, milyennek akarja látni. Azonban épp a férfi lesz az, aki mer döntést hozni, és kilépni ebből a nyomasztó kapcsolatból – egy olyan nő miatt, aki elfogadja és úgy szereti őt, ahogy van. A harminchárom év házasság szétesésével váratlanul megkérdőjeleződik az egész élet. De ahogy a jövő, úgy a múlt is ismeretlenné válik.

A Rózsavölgyi Szalon intim terében még fájdalmasabbá válik ennek a két embernek a kudarca. Söptei Andrea és Rátóti Zoltán kettőse olyannyira őszinte, hogy pár pillanat alatt el is feledkezünk arról, hogy színházi előadást nézünk. Zavarban vagyunk, mert bent ülünk egy joviális házaspár nappalijában, és szemtanúi vagyunk vergődéseinek. Söptei Andrea fájdalmában ott van minden elhagyott ember szenvedése. Az általa felépített karakter egyszerre őszinte és képmutató, nagyvonalú és önző, szorgalmas és léha. A tagadás, a bűnhődés, a megbánás lebénítja, képtelen szembenézni önmagával, kikészíti a függetlenség rémképe, folyamatos hangulatingadozásoktól szenved. A túlélés lehetőségét kutatva próbál kapaszkodni az istenhitébe, hogy képes legyen továbblépni és új értelmet találni életének, hisz eddig egyetlen normát ismert el, a házasság mint szerződés normáját. Rátóti Zoltán elfojtásaiban is benne van az a gyávaság, ami miatt oly sokan képtelenek beismerni önmaguknak, hogy kapcsolatuk kudarcot vallott, de továbblépésében is munkál minden önmagát vállaló ember halált megvető bátorsága. Kettejük játékát, ahogy egy házasságot egy gyermek, teljessé teszi Porogi Ádám szomorúan szép játéka: a fiúé, aki szülei tragédiájának köszönhetően képes megérteni, ki is ő valójában.

Eredei cikk >>>