Az előadó legtöbbször egy másik ember történetét meséli el a színpadon. Olyan emberként látjuk, akinek nincs se múltja, se jövője. Mintha csak abban a pillanatban válna létezővé, amikor felgyúlnak a reflektor fényei, a színpad készen áll, minden a helyére kerül és megszületik a művészi aktus. Mégis, legtöbbször ez az egész nem róla szól, nem az ő a félelmeiről, a sebezhetőségéről, a preferenciáiról vagy a véleményéről.

Ez az előadás viszont róluk szól, ezekről az emberekről, akik legmélyebb gondolataikat és legbanálisabb történeteiket tárják elénk. A mozgásból állapot lesz, a lehető legtermészetesebb módon, filterek és előítéletek nélkül. Hagyni, hogy lássák őket, akár érzéseikről, akár fizikai állapotaikról legyen szó - talán ez a legnagyobb szabadság, amit el lehet érni. Maga az előadó válik így az előadás középpontjává, amelyben a test a természetes és a látványos között mozog.

Are we human or are we dancers? - egy olyan kérdés, amely a színpadról halad a közönség felé.