A NIZSINSZKIJ UTOLSÓ TÁNCA hozta meg az amerikai Norman Allennek a Helen Hayes- díjat, és nyomában az országos rangot. Ezt az ősbemutatón persze még senki nem tudta. De sokan érezték, sejtették. „Fantasztikus szólórepülés”, mondta a washingtoni premier után egy színész a nézőtéren, és hozzá tette: „piszokul elírigyeltem ezt a hét szerepet!” A színlapon ugyan egyetlen név állt, de a színésznek, aki Vacláv Nizsinszkijt, a XX. század legnagyobb férfi táncosát alakította, további hat alak bőrébe kellett bújnia. Ő a gyerek Vacláv, ő Gyagilev (felfedezője-impresszáriója-szeretője), ő későbbi felesége (a magyar Pulszky Romola), a szobrász Rodin, anélkül, hogy jelmezét, egy formátlan zsávoly inget, bármire is cserélte volna, vagy akár bármilyen apró kellékkel segítette volna változásait. Sőt a szín sem változott: egyetlen fényfolt vetült a teljesen csupasz, bedíszletezetlen színpad deszkáira, de mégis – vagy éppen ezért? – a játék végén a néző úgy érfezte, látta azt a bizonyos fényes estélyt Szentpétervárott, ahol először szólítja meg a szinte még kamasz táncost egy arisztokrata; azt a sötét párizsi sikátort, ahol egy kis utcalány elképedve dicséri meg lábizmait. És mindenek előtt azt a svájci elmegyógyintézet, ahová az első világháború után, pályája csúcsán az alig harminc éves Nizsinszkijt beszállították, hogy az elkövetkező harminc évben, haláláig újra és újra visszakerüljön oda.
A magyar „szólórepülésben” Nizsinszkij emberi, művészi, lelki és testi drámáját Haumann Máté eleveníti meg (annak a Zalán Magdának fordításában, aki a washingtoni ősbemutatón szeretett bele a darabba). A rendezést Radó Gyula, a monodráma-műfaj régóta értő és lelkes propagálója Magyarországon. (Emlékeztetőül: Radó még főiskolás vizsgaelőadásaként Latinovits Zoltánnal csinálta meg Örsi Ferenc Visszhang című monodrámáját, majd évek múlva Radóval keltette életre Bolyai János alakját Rajhona Ádám és Van Goghot Cserhalmi György, vagy legutóbb Kálloy Molnár Péter a hibbant kis Kucót.)
A NIZSINSZKIJ UTOLSÓ TÁNCA magyar bemutatójára a Spinoza-házban kerül sor 2006. január 19-én, ugyanazon a napon, amikor kerek egy évszázaddal előbb minden idők legnagyobb férfitáncosa valóban utoljára táncolt. Abban, hogy a szerencsés keveseket– akik a Dob utcai nagyigényű, de kis nézőterű színházacska széksoraiban elférnek – magyarul is elvarázsolhassa a Nizsinszkij-dráma.