– Színészként végzett, de rendezőként is rendszeresen dolgozik, az elmúlt években szinte kizárólag egyetemistákkal. A diploma utáni első rendezése ez, ahol a társulat három tagja mellett szintén frissen végzett, illetve utolsó éves színészhallgatók láthatóak majd. Hogyan alakult ki a csapat?

– Amikor a felkérést megkaptam, rögtön jeleztem, hogy az Egyetemen szeretnék a diákokkal dolgozni, így megpróbáltunk ebből a kettőből valamit összeütni: a Budaörsi Színházból és az Egyetemből, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Az egyetemistákkal, a barátaimmal dolgozni, biztonságot ad, hiszen jól ismerem őket, és nekem az a legfontosabb, hogy szót értsek a körülöttem lévő emberekkel, nagyrészt a saját generációmmal, és velük tudjak valami új erőt képviselni. Azt érzem, hogy ha nem figyelünk, szétforgácsolódunk és hamar beállunk a mókuskerék-rendszerbe, holott feladatunk volna, hogy elindítsunk valamiféle új hullámot… A hármas csapat: Vecsei H. Miklós, aki átírta, fúrta, faragta a Liliomfit is, Kovács Adrián zeneszerző barátunk és én.

– A budaörsi társulat három tagja: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert és Bregyán Péter játszik még az előadásban. Vannak eszközei, technikái, vagy stratégiája, hogyan jöjjön létre az összhang?

– Nem hiszem, hogy lenne erre recept, ilyen helyzetben még sohase voltam, így azt is meg kell tanulnom, hogyan kell rendezőként viselkedni. Úgy fogom fel, mint egy iskolát. Az Egyetemen hasonló konstrukcióban Hegedűs D. Géza tanár úrral dolgoztam, de ő tanárként pátyolgatta a lelkünket. Most ezt élesben is ki kell próbálnom.

– A próbaidőszak finiséhez érkezve hogyan fogalmazná meg, milyen előadás lesz a Liliomfi?

– Sikerül tartanunk azt az elképzelést, amit a legelején eldöntöttünk, hogy az egész előadás a játékról szóljon, arról, hogy mi hogyan látjuk a színházat, hogyan érezzük magunkat egy színházban.

– Ez azt is jelenti, hogy a darabban megjelenő színészek és az általuk játszott színház hasonlítható valamilyen szempontból a ma színházához, akár ahhoz, amit ön gondol a színházról?

– Teljes mértékben le tudtuk volna fordítani saját magunkra, át tudtuk volna írni az egészet saját nyelvünkre és habitusunkra, mégis azt gondoltuk, hogy nem szabad ezt a darabot lehozni a földre, hanem meg kell hagyni, hogy egy derűs, játékos lebegés legyen az egész. Hogy érezhetően rólunk szóljon, de mégis megmaradjon az 1840-es világ bája és hangulata.

– A Liliomfit követően a kaposvári főiskolásokkal Rómeó és Júliát, a budapestiekkel III. Richardot tervez, és aztán várja a Radnóti Színház is – egyik munka hozza a másikat?

– Ez egy különleges dolog itt Magyarországon: kíváncsi a közvélemény és a szakma a fiatal rendezőkre, valószínűleg egészen addig, míg meg nem buknak. Én viszont nem tartom magam rendezőnek, elég furán is érzem magam.

– A budaörsi színház társulatának három tagjára milyen szerep hárul ebben a viszonylag zárt rendszerben?

– Most jutottunk el abba a próbaszakaszba, amikor megvan már az előadás váza. Az egész élő zenére készül és nekem az az álmom, hogy az előadás alapja olyan legyen, mint egy CD-felvétel, tehát ha 1 óra 48 perc, akkor minden előadás 1 óra 48 percig tartson, mintha a CD-t betennénk és az elejétől a végéig minden ugyanúgy kell, hogy történjen. Tehát teljesen takkra. Életemben először dolgozom vígjátékon és azt tapasztalom, hogy sokkal nehezebb, mint tragédiát előadni, mert a színészeknek általában sokkal inkább van kedvük drámaian játszani, mint vidámnak lenni. A dráma az nagyon könnyen megvan, szomorúnak lenni a színpadon sokkal könnyebb. Nagy fejtörést okoz, hogyan érjem el nálunk a vidámságot.

– A budaörsi nézőkről valószínűsíthető, hogy nincsen az érdeklődésük előterében, hogy hogyan érzik magukat a színművészeti egyetemisták. Sokkal inkább a filmadaptációból jól ismert Liliomfit, vagy annak valamilyen lenyomatát szeretnék látni. Számukra mit ígérhet előre?

– Az előadást egy Mészöly Dezső idézettel kezdjük. Amikor ő először átdolgozta a Liliomfit, leírja, hogy a darabokat nem azért dolgozzák át, mert rosszak, hanem, mert fantasztikusak és kiállják a kor próbáit. És ő buzdít arra, hogy ha mi a Liliomfival foglalkozunk, akkor tessék belenyúlni és tessék átírni, mert Szigligeti is azért írta meg így a végét, mert abban a korban így kellett befejezni az előadást. Arról is beszélgettünk a próbák kezdetén a srácokkal, hogy lényegében a feladatunk és célunk az, hogy a végén a nézőknek kedvük legyen velünk maradni. Tehát ha a végén csinálnánk egy táncházat, vagy bármit, akkor ők azt mondják, itt akarok ezzel a csapattal maradni és velük táncolni.