Pörgős, vidám és optimista ez a Liliomfi; a darab is jól végződik, a szerelmesek egymáséi lesznek, a játszó személyek pedig a legjobb úton járnak, hogy célhoz érjenek: teátristák legyenek, ha egyszer annyira akarják.

A Budaörsi Latinovits Színház legújabb bemutatója, Szigligeti Ede Liliomfija olyan, mint egy igazán jól sikerült főiskolai (pardon: egyetemi) vizsgaelőadás. Poén-cunami, gegparádé és reflexió-dömping, ami mind belefér ebbe a népszínműbe, akárcsak a megannyi túlzás, elrajzolás, karikatúra.

Nem csoda, hogy vizsgaelőadásra emlékeztet, ugyanis meglehetősen egyívású társaság játssza, és a rendezőnek, ifj. Vidnyánszky Attilának ez a csapat ugyancsak természetesen kézre áll. Van közös színházi nyelv, és mindenek előtt egy cél, amelyet sokszor ugyan nagyon vicces kontextusban mondanak ki a játszó személyek, de érződik, hogy nagyonis komolyan gondolják: „én teátrista leszek”.

Az utolsó tétova pillanat az előadás legelején van: Mészöly Dezső műfordítót idézve mentegetőzés-féleség hangzik el arra nézvést, hogy átdolgozni nem a rossz darabokat, hanem a jókat szokták, vagyis semmiféle, az eredeti szerzőjét sértő gesztus nincsen az átdolgozásban. Ezzel tökéletesen egyetértve annyit tennék hozzá, hogy átdolgozni rossz darabokat is szoktak, vagyis az átdolgozások mennyisége csöppet sem korrelál a darabok színvonalával. A LiliomfitVecsei H. Miklós dolgozta át –mellesleg eljátssza az ifjú Schwartzot is –, és az átdolgozás voltaképp annyit tesz, hogy helyet, teret csinál a fentebb említett játékos eszközöknek és néhány aktuális poénnak; felbukkan például Wittinghof (Budaörs polgármestere), meg „Dárdarázó Vili” (azaz Shakespeare) is. A frissen végzett és most végzős színészhallgatók pedig játsszák, hogy játszanak; nem félnek az ismétléstől, a pofátlan (mert gátlástalan) kiszólástól, kínálják az „Ascher-cukorkát”, nyomják az akrobatikus színészetet, a kabarét, a szakállas viccet (shalom – Hegyeshalom), a szövegnemtudásra meg egész betétszám épül... Vidnyánszky pedig összefogja ezt a szertelenséget, ezt a nyíltszíni zabolátlanságot, ami csöppet sem könnyű: a szertelenség és zabolátlanság ugyanis csak kordában tartva az, ami, egyébként rendetlenség, rendezetlenség és színpadi káosz. Itt erről nincs szó (legföljebb a vége felé, az öreg Schwartz megérkezésekor válik kicsit zavarossá a tömegjelenet), ráadásul a Liliomfi-történet is összeáll (ami kimarad belőle, azért helytáll az, ami belekerül, például a játékosok mellett üldögélő Ede, amint írja az ő darabját, pontosabban igazítja a látottakhoz). A csapat jó kezekben van.

És ott vannak az „öregek”; öreg itt mindenki, aki előbb, mint tavaly hagyta maga mögött a tanulást.Ilyés Róbert úgy áriázza el, hogy meghalt a felesége, olyan rezzenéstelenül nyársat nyelt Szilvai Tódor, hogy tálcán kínálja a „gyerekeknek” a poénokat. És nemcsak nekik, hanem a Kamillát játszó Spolarics Andreának is, aki tanár módjára, rutinosan viszi a fiatalok játszotta stílt, és csak egyszer szól ki belőle az ő „színész-civil” hangján, amikor az egyik lány ismét a teátrista-lemezt pörgeti: „színésznő, az ne legyél, kisanyám...” Egyébként veszettül stilizál és parodizál, pipiskedik, rezeg és piheg, és olyan harmonikusan mozog együtt a fiatalokkal, mintha éveket töltött volna velük. A végére érkezik Bregyán Péter öreg Schwartza, intenzív fejkapkodás a jelenléte, ami rendben is van az elvékonyodott szerepben.

Kereszt alakú játéktér, valójában széles palló; az egyik szár két végén kisebbfajta színpad. Itt nyílik tér egyebek mellett a Szellemfit játszó Böröndi Bence nagyjelenetére; magánszám, és igazán élvezetes... Jók a muzsikusok – a zenei vezető Kovács Adrián. Tetszett Gyuri pincérként Figeczky Bence, Erzsi, Kányai fogadós lányának szerepében az elementáris komikus tehetséget mutató Rujder Vivien. És hát Szabó Sebestyén László Liliomfija karmester a pályán, az a bizonyos visszafogott komédiás, aki a többiek féktelensége mellett épp a fékektől vicces. A többiek is ügyesek, a Mariskát játszó Kiss Andrea, Gyöngyösi Zoltán mint Kányai fogadós, és persze Dóra Béla méla Edéje...