A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, még az a divat járta, hogy a Műszaki Egyetem „E” épületében, a szombat esti zenés bulik szünetében, egy-egy meghívott művész adott műsort a zsúfolásig megtelt „B” előadóban. Egy ilyen alkalommal, talán 69-ben egy akkor már több éve az Egyetemi Színpadon műfajt teremtő Sándor György nevű fiatalember kiállt a dobogóként szolgáló katedra tetejére, és ilyeneket mondott többek között:
Búcsúzáskor a barátom keze a kezemben maradt… ezért nem tudott vele integetni. Nekem ő itt kezdődött, és azóta is tart. 1988-ban Jászai Mari-díjat kapott, 1992-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat, 1994-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét, 1998-ban Magyar Örökség Díjat, 2003-ban neki ítélték a Karinthy- gyűrűt, 2009-ben pedig megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. (Még a Kossuth-díj hiányzik, és a Nobel-díj… de nem megosztva…)

– 1938-ban születtél. Kik azok a veled nagyjából egykorú művészek, akikkel életre szóló kapcsolatot tartottál?

– Nehéz ez a kérdés számomra, mert a nevekkel és számokkal mindig nagy bajban vagyok. Vasadi Péter költővel például, aki idősebb nálam, vagy M. Kecskés András pantomimessel, aki viszont fiatalabb. Sajnos már sok halottam van, még a nálam ifjabbak közül is, akik elvitték magukat és elvitték azt az élményt, amit én is gyakorolhattam esetleg rájuk. Tordy Géza velem egyidős, őt gyerekkora óta ismerem, az Ilka utcában együtt nőttünk fel. Sztankay Pista két évvel idősebb, és ő még nagyon van. Esterházy Péter most volt hatvanéves. A Várban kiadnak egy folyóiratot, a Napkútat, ahol minden évben a hetvenéveseket köszöntik. Ott egy jó pár emberrel találkoztam. Olyan emberek tartoznak még hozzám, mint Szalay Károly, a Karinthy-monográfia írója, a humorelmélet nagy öregje, vagy Kaján Tibor karikaturista. Sokan vannak még, akiknek a neve most hirtelen nem jut eszembe, úgyhogy sértődések lesznek bőven...

– Kik voltak azok, akik korán felismerték, hogy a te agyad másként forog?

– Örkény Istvántól, Latinovits Zoltántól Huszárik Zoliig, Pilinszkytől Weöres Sándorig sokan voltak. Huszonnyolc éves koromban álltam ki először önálló esttel. Kellér intézte el a működési engedélyemet. Mindjárt az elején, 70-ben Molnár Gál Péter, aztán Kőszeg Ferenc és Szalay Károly írt nagy tanulmányt rólam.

– Honnan bújtál elő, hol voltál előtte?

– „Onnan indult a dolog, hogy azt hiszem, már első elemiben iskolakerülő voltam, de még nem hagytam el az osztályt, csak méláztam. Később sem hagytam, hogy a tanárok hassanak rám, őriztem a még nem létező egyéniségemet. Beszédhibás voltam. Emlékszem, hogy a középiskolában, biológiaórán…”

– Gyuri! Én ezt a történetet már szóról szóra olvastam tőled!

– Hát igen. Már mindent elírtam előlem. Saját magamtól már csak lophatok…! De ez így igaz. Félévben vagy nyolcunknak még nem volt osztályzatunk. A dadogásommal húztam el az utolsó lehetőséget is. Becsöngetésnél kipenderedtem, és negyvenöt percig mondtam a klorofilt úgy, hogy a lorofilt még nem is mondtam el belőle. És az osztály röhögött. Akkor azt mondtam, hogy mégse a kínom váltsa ki a nevetést, bár minden humor, minden nevetés alján tulajdonképpen valamiféle szomorúság és keserűség van. Viszont azt hiszem, a tragikomédia a mának a műfaja, ahogy arra Dürrenmatt már remekül ráérzett. Ha valaki például elkezdi mondani ellenállhatatlan, vastag arcbőrrel, hogy olyan elpusztíthatatlanul jókedvű és vidám, akkor reakcióképpen elsírjuk magunkat, ha viszont valaki fekete szemüvegen keresztül, egy az egyben bebizonyítja nekünk egzaktan, hogy az élet az a siralom völgye, akkor szükségszerűen elröhögjük magunkat. A túrótorta is úgy jó, ha van benne egy kis só, ami az édességet kiugrasztja.

– Szerettek az osztálytársaid? Te voltál az osztály „bolondja”?

– Nem tudom, hogy a bolondja voltam-e, de szerettek. Bár rossz tanuló voltam, a legjobbak is befogadtak. Érdekes, hogy mostanában mennyi érettségi és osztálytalálkozóra hívnak. Ilyenkor mondom magamnak, hogy jó-jó, egy kis nevet szereztem magamnak, de aztán rájöttem, mi ennek az oka: majdnem minden osztályt kétszer jártam.

– A tanárok meglátták benned a jövendőbeli hírességet?

– Lassan érő ember vagyok. Ma sem tudom, több mint negyvenöt éves pályafutás után, hogy nekem ezt kellene-e feltétlenül csinálni. Azért talán egészen jól belejöttem az önálló estekbe. A Budapesti Kamaraszínházban adom elő az estjeimet most már hatodik vagy hetedik évadja a Shure stúdióban. A drága Szűcs Miklós igazgatóm hozott vissza a nulláról. Kihagytam tíz-tizenöt évet az úgynevezett rendszerváltozás után.

– Mi volt ennek a hallgatásnak az oka? Nem akartál fellépni?

– Nem tudom. Talán a feleségem betegsége is közrejátszott ebben, de a túlpolitizáltság is. A parlamentben jobb pofák voltak. (Inkább jobb pofik…)
Írogatni kezdtem, több könyvet írtam ez alatt. Állítólag úgy mentem vissza tizenöt év után, mintha el se mentem volna. Jóval korábban is voltak ezek az utcai tévéjátékaim, ahol például a Burda szabásmintát térképnek használtam, és a Majtényi Frigyes utca után érdeklődtem. Ha egy szóval lehetne engem jellemezni, akkor azt mondaná szinte mindenki, hogy én a Burda vagyok. Ezt megjegyezték ennyi év után is.

– Egyszer a 6-os villamoson leszólítottalak, amire te biztosan nem emlékszel. Elmeséltem, hogy Szegeden kipróbáltam, amit tőled láttam. Megszólítottam egy nénit, hogy nem tetszik engem megismerni? Én vagyok az Imrének az unokahúga. És a reakció valóban az volt, amit a kamera nálad is rögzített, hogy milyen Imrének?

– Én ezt megírtam már húsz vagy harminc évvel ezelőtt, és csak utána csináltam meg a játékokat. Nem pont ugyanezt, de a szelleme már akkor bennem volt. Anélkül, hogy hasonlítanám magam hozzá, Örkény már fiatalkorában írásaiban ráérzett az úgynevezett prágai fekete kafkai humorra. Aztán jött a szocreál, és nem kedvezett neki ehhez a világ. Már markánsan benne volt a korban, amikor visszatalált a fiatalkorához, és megszülettek az egypercesek, a groteszkek, amiket már egészen fiatalon is tudott.

– A tanároknál tartottunk!

– Azt, hogy a középiskolában mennyire szerettek a tanárok, nem tudom. Ellenben Szinetár Miklós, aki vastagon benne volt abban, hogy engem eltanácsoltak a Színművészeti Főiskoláról, ahol az osztályfőnököm volt, iránta fiúi érzéseket érzek, mint az apám iránt. Pécsi Ildikó mesélte, hogy délután 3-tól 6-ig színészmesterség óra volt, Szinetár fél négykor felküldött a színpadra, hogy hatra végezzünk, ahol én dadaista módon rendkívül jól éreztem magam. Ez viszont tökéletesen elégtelen volt ahhoz, hogy én hagyományos színész legyek. Ugyanakkor a mai napig elzarándokol minden estemre. Két éve jelent meg a Hármaskönyvem, és a középsőben közreadom a levelét is, amelyben a magyar humorban Karinthy, Rejtő mellett emleget, és hogy egy egyedi, sajátos csehovi figura vagyok. Legutoljára megkérdezte, hogy vállalnék-e nála valamilyen szerepet?

– Megbocsátottad, hogy elküldött?

– Hálás vagyok neki, bár akkor nagyon fájt. Básti Lajos volt, aki nagyon nem szívlelhetett. Egy meg nem történt esetet elmondhatok vele kapcsolatban? Bár már annyit mondtam és olyan hittel, hogy lehet, lassan elhiszem, hogy megtörtént, vagy legalábbis szeretném. Sokszor a meg nem történt történetek igazabbak. Egy kisvárosba hívták meg szerepelni, és ki volt már plakátozva. Három nappal a fellépése előtt felhívták a népművelők, hogy jaj, művész úr! Az egész város fel van ajzva, tele van plakátozva minden. – Básti hízott a vonal másik végén. – Csak egy apró időmódosításra lenne szükség, mert nagy nehezen sikerült megszereznünk a Sándor Györgyöt, és ő jönne előbb. Mire nagy csend a telefonban, majd Básti a jellegzetes hangján megszólalt. Tha-nhít-vhá-nyom. VOLT! Bástitól egyébként mindenki rettegett a főiskolán. Egyszer kiszólította Horesnyit, aki nem tudta a megtanulandó szöveget, de annyira megijedt, hogy hibátlanul felmondta.

– Hogyan nézel a pályatársaidra?

– Koltai Robi emlékszik arra, hogy milyen szeretettel voltam iránta kezdőkorában. Tehetséges emberre még soha nem voltam féltékeny. A Sebők Feri is úgy emlékszik rám, hogy Szegeden, a JATE-klubban biztattam és öntudatosítottam. Dörner Gyurival akármikor találkozunk, azonnal elkezd utánozni engem. Nem sokkal jobb, mint én… (eredetimben…) Markos Gyurika is meglehetősen kedvel, már csak édesapja miatt is… Alfonzóval közös könyvet írhattam… Farkasházy azt mondta, ahogy az orosz írók Gogol köpenyéből, úgy ők az enyémből bújtak ki. Én lettem a „nagy öreg”. Most a stand uposokkal vagyok jóban. Bödőcs, Kőhalmi, Litkai, Badár. Odamentem hozzájuk, és azt mondták, hogy van még mit tanulnunk. De én is szeretnék tanulni tőlük. Nagyon tehetséges emberek. A tartalommal és az élményanyaggal még baj van, mert ez a kor nem kedvez nekik. Annak idején a cenzúra miatt rá voltunk kényszerülve a csavaros agyra. Virágnyelven lehetett üzenni és a kötőszavaknak is izgalmuk volt. Megvoltak a közös ellenségek, és ha valakit politikailag megbélyegeztek, akkor nem szakadt két táborra a csapat, hanem döntőbb volt a szolidaritás. Akit viszont szakmailag megvédtek, arról tudtuk, politikailag védik az egzisztenciáját.

– Azzal, hogy eltanácsoltak a főiskoláról, makacsabbul meg akartad mutatni, mégis színpadra való vagy?

– Hagyományos értelemben, hogy mások szövegét mondjam, én nem vagyok színészi alkat. Máshoz értek. Azt a titkot tudom, hogy egyedül. Egészen jól megtanultam egy önálló est öntörvényeit. Az igazi talentumom viszont kint, az életben a szangvinikusságomból adódik. A csápjaimmal, az érzékelő bimbóimmal a másodperc tört része alatt, emberekkel utcán, étteremben, büfében, üzletekben nagyon szeretek kapcsolatokat teremteni.

– Emlékszel még a legelső önálló estedre?

– Előtte hadd meséljem el, hogy a műfaj hogyan született. A Vígszínházzal szemben volt a Luxor kávéház. Oda irodalmárok jártak: Devecseri Gábor, Somlyó György. Emlékszem, hogy önjelöltek is jártak oda, legalábbis, ha senki más nem, én igen. Még egyetlenegy dolgot sem írtam, de már ott voltam. Mi kell egy írónak? Egy fekete mappa, amelybe a leendő művek megszületnek. Emlékszem egy játékomra. Minden asztalnál volt egy bazi nagy ólomkristály hamutálca. Távoztamkor már állva szólítottam oda a fizetőpincérnőt: a mappa ott volt a hónom alatt, és odavettem mellé a hamutálcát is. A hölgy elkészítette a számlát, és ahogyan felnézett, látta, hogy a mappám mellett ott van a bazi nagy hamutartó is. És ő jött zavarba, mert azt senki sem feltételezte, hogy én azt el akarnám lopni. És akkor elkezdett szabadkozni, hogy hát… ö… a hamutálca. Én meg elnézést kértem. Egy másik játékom a vonat helyjegyével kapcsolatos. Amikor megállt a vonat, én nemcsak megnéztem, hogy a jegyen és a vagonon lévő szám azonos-e, hanem oda is illesztettem kívülről a vonaton a táblácska mellé, hogy a két rajzolat egyezik-e. Mondjuk, az 5-nél van egy kis vízszintes a tetején, meg hasa is van, és mindenki elmosolyodott egy bizonyos magabiztossággal, hogy ez még nálam is hülyébb. És ezzel egy kis önbizalmat adtam.

– Élvezed ezeket a reakciókat?

– Én inkább élveztetek. Ha mi jól érezzük magunkat a színpadon, az nem elég. Az emberekben levő egyéniséget kell megbizseregtetni, felszabadítani. Egyszer Yves Montand forgatott Svájcban, és amúgy „kamionsofőrösen” szállást keresett. Becsöngetett egy házba, de a rossz külseje miatt azt mondta a fogadós, hogy nincs nála hely. Montand elment, a szomszéd pedig odarohant a gazdához, hogy tudod ki volt ez?! A világ egyik legnagyobb színésze. Mire az illető a művész után rohant, hogy ne haragudjon, nem tudtam, hogy ön valaki. Mire Yves Montand azt felelte: jegyezze meg, hogy minden ember valaki! Emlékszem, hogy fejelésben elég jó voltam. Mégis, amikor egy hatos meccsen már 5 : 4-re vezettem, akkor hagytam, hogy végül 6 : 5-re megverjenek, mert én erősebb voltam a vereséghez.
De azért távolról sem vagyok ennyire „erős jellem”, messze nincs bennem ennyi alázat egyéb területen… Naponta imádkozom az Úristenhez, hogy szakítsa végre föl bennem azt az akadályt, ami nem engedi átereszteni Őt hozzám a maga teljességében… Nagyon nehéz szavakkal… lehetetlen…még körülírni is… de a jelenlegi érzéketlenségi szintemnél talán isteni segítséggel több van-lehetne bennem… Pilinszky megejtő vallomása jut eszembe – az eredeti szövegkörnyzetéből kicsit kiemelve – , hogy elkezdett írni egy szerelmes verset, és végül istenes lett.
Nálam, ha profánul hangzik is – de azt hiszem, nem mond ellent semmiképpen sem a hitemnek –, ez fordítva is igaz: ha az előbb említett „felszakadás” oda, „felfele” még akadozik is bennem, itt, a földön megtaláltam valakit! Juditot! Akit az Ő ajándékaként fogok föl. Aki a már nagybeteg, menthetetlen feleségem, Ilike legutolsó idejében az életemben egyszer csak megjelent, és attól fogva minden mozzanatomban-rezdülésemben, feleségem ápolásától kezdve, bennem mindvégig tartva a lelket, könyveim írásakor, az azóta írt-előadott önálló estjeimben és felsorolhatatlanul mindenben: mindenben! Messze nemcsak mint „szakmabeli” filmes van mellettem, benne a műveimben, hanem amire csak a szerelem képes, találkoztam a Nővel, aki minden percét beragyogja maradék életemnek.
Ilike mellett volt fantasztikus negyvenegy évem, Judittal immár több mint három éve a felfoghatatlan csodák csodáját élem meg. Ezúton is hála ezért és köszönet!
Visszatérve az első estemre. Jerome Klapka Jerome Három ember kerékpáron művéből adtam elő egy kis részletet. Sose felejtem el, eljutottam ahhoz a mondathoz, hogy „A német ember szereti a természetet”. S mivel rossz a légzéstechnikám, kifogyott belőlem a szusz, és kellett egy kis szünetet tartanom, hogy levegőt vegyek, majd folytattam: „rendezni”. És bejött az első nevetés, és én komolyan vettem. És utána már tudtam ilyeneket írni, hogy nagyanyám urasági cseléd volt… Nálunk.

– Hol tartasz ma?

– Nem szeretnék elefántcsont-tornyosodni és a nagy ikon, a nagy öreg lenni, a klasszikus, a nosztalgiázó, a múlt, holott generációk nőttek fel rajtam… A műsoraimban több régi dolgot is előveszek, amikről úgy érzem, áthallásosak. Nem az én erényem, de szégyenem se, hogy a több évtizeddel ezelőtt írt dolgaim aktuálisabbak, mint annak idején. Jó lenne, ha az újabb generációkat is még megnyerném. Nem hiszem, hogy uralkodóan csak az az egyfajta humor van, amit én művelek. Sokat lennék az utcán úgy, hogy ne vegyék fel, hogy ne produkció legyen, hanem „csak” pusztán szeretetszolgálat. Hetente négyszer, három és hat között engem meg lehetne találni. Gyóntató fülkém nem volna, de mindenki mondhatná a magáét. Vitray megjegyezte egy játékom kapcsán, hogy száz évben egyszer születik ilyen, amit én egy utcai tévéjátékban megcsináltam. Enyhén esett az eső, és a Déli pályaudvar előtt ültem egy esernyővel egy padon. Már szépen szürkült, amikor odajött egy bácsi, és kilenc és fél percig mondta a magáét, én pedig egy büdös szót sem szóltam. A bácsi a végén azt mondta, hogy köszönöm, olyan szépen elbeszélgettünk. Az a bácsi aznap talán még senkihez sem szólt. Eleinte olyan rekedt volt a hangja. Talán már rég elment a felesége, talán az unokái nem látogatják, a fia se, talán vidékről került fel Pestre, és talajtalan. Nem tud kiülni egy lakótelepi ház elé a padkára. Otthon négy fal között, bezártan éli a csikorgó magányát, és végre mondja, mondja, mondhatja. Vitray szerint ilyen száz évben egyszer, ha van, hogy kilenc és fél percig valaki beszél, és te meg sem szólalsz. – Mikor döntötted ezt el magadban? És honnan tudtad azt, hogy a végén azt fogja mondani, hogy milyen jól elbeszélgettünk? – kérdezte. Jó volna segíteni indirekt módon. Becsvágyam van írni új dolgokat. Tudatosítani az emberekben az értékeiket. Látom a fiatalokat, hogy egyre több külsőséges dolgot követnek el azért, hogy valahogy észrevegyék őket. Nem kell megütközni azon, hogy kanárisárgára, lilára vagy zöldre van festve a taraja. Mindenkinek van egy jobbik énje is, és különben is szép az élet! Mindennek ellenére!

– Sokan megismernek az utcán?

– Igen, pedig hány évvel ezelőtt csináltam már ezeket a dolgokat! Az autóbuszsofőr megáll két megálló között, felvesz, és csokoládéval kínál. A legújabb skalpom, hogy nemrég egy társaságban úgy megnevettettem egy várandós édesanyát, hogy a kisbabája megfordult. Ezzel megmentettem az életét, mert egyébként rátekeredett volna a köldökzsinór a nyakára.

– Van még valami fontos, amit elmondanál?

– Karinthy mindannyiunk mestere. A nagy szívfájdalmam, hogy nem mentem el a temetésére. Pedig már három és fél hónapos voltam.