1914 decemberének utolsó napjaiban Vilmos császár szavai – „mire lehullanak a falevelek, győztes katonáink már itthon lesznek" – üresen kopognak a fagyban. Az egyik tábori kórházban Hugonnai Vilma, az első magyar doktornő, valamint fiatal doktornőkből és ápolónőkből álló csapata gondoskodó szeretettel, szaktudással gyógyítja a frontról érkező sebesült katonák testi és lelki sebeit.

Karácsony van – amikor a szeretet vágya felfokozódik, ám a szenvedés és magány súlya is megtöbbszöröződik.

A kinti világból megrendítő hír jön: a frontokon a katonák elhagyták lövészárkaikat, a semleges zónában égő gyertyákkal karácsonyi dalokat énekelnek, egymást öleli és ajándékozza – szivarral, édességgel, kabátgombbal – francia és német, orosz és magyar katona...

Az emberség tehát nem veszett még ki egészen! A barakk kórház alkalmai lakói e hírtől fellelkesülve karácsonyfát állítanak, ajándékot készítenek, és színházi előadást varázsolnak a semmiből. S milyen végtelenül reménnyel teli lény az ember: ebben a félholt világban a rögtönzött kulisszák mögött valóságos szerelem szövődik...

Közben felcsendülnek a korra oly jellemző honvéd dalok: Ha kimegyek a doberdói harctérre, Nem látlak én téged többé, Vágják az erdei utat...

100 évvel a Nagy Háború kitörése után színházunk ezzel a művel állít emléket a magyar katonáknak.